III.

– Csak azt irigylem rajtad – mondta Peter Quentin bizonyos megkönnyebbüléssel –, hogy a nők annyira ellenállhatatlannak találnak. Még ha eszméletlenek is, mihelyt kinyitják a szemüket és megpillantanak, már…

– Valóban így van – felelte az Angyal jókedvűen –, az ösztönük sugallja, hogy ha sokáig néznének engem, olyasmit tennének, amit a mamájuk nem helyeselne, és így bár vonakodva, de kénytelenek elhagyni.

– Tényleg vonakodónak látszott – mondta Peter –, még a kocsidat is elvitte – biztos vigaszdíjul.

Az Angyal elvigyorodott és elővett egy cigarettát. Túl ruganyos lelkű volt ahhoz, hogy depressziót érezzen, mert a bonyodalomnak olyan érdekes fordulatai voltak, amiket mint széles látókörű művész csak értékelni tudott.

A teherkocsi Peter vezetésével végigzörgött West Holme-on és a warehami úton; míg Simon Templar hátradőlt mellette a kemény ülésen, és felrakta a lábát a műszerfal helyére, mert ilyen finomságokkal a kocsi nem dicsekedhetett, és méreg nélkül átgondolta a helyzetet. Mögötte, a kocsi belsejében, Hoppy Uniatz tartotta sakkban az autó eredeti urát, és Simon csak remélhette, hogy nem visz végbe túl nagy pusztítást a rakományban. Bár még Uniatz fenomenális űrméreteit figyelembe véve is, éppen elég palackozott tüzesvíz állt rendelkezésükre, hogy az éjszakai munkát ne veszteségnek könyveljék el.

Ringwood csöndes utcáin hajtottak végig, amikor Peter Quentin megszólalt:

– Mit csinálunk a kocsival?

– Bejelentjük holnap, hogy ellopták. Akkorra a nő már biztosan elhagyta valahol – veszélyes lehet sokáig megtartani.

– És ha ő jelenti be ennek a kocsinak az elvesztését?

Simon megrázta fejét.

– Nem. Kellemetlen lenne neki, ha a rendőrség elcsípne minket. Mi még mindig a legjobban jártunk, Peter. És amellett jól megnéztük a kislányt, és legközelebb felismerhetjük.

– Könnyű munka lesz – felelt Peter vidáman. – Talán csak tízmillió lány van Angliában, és ha kettőnk közt felosztjuk az országot, akkor…

– Na ilyen messze nem kell mennünk. Nézzük a dolgot a lehetőségek szempontjából. Ha a lány bennmarad a játékban, akkor tíz az egyhez, hogy ismét keresztezni fogjuk egymás útját.

Peter elgondolkozott egy pillanatig.

– Most, hogy említed, rájöttem, hogy az esélyek még nagyobbak. Ha van esze a lánynak, meg fogja tudni a nevedet a kocsiban a biztosító céduláról. És akkor egy csapat nehéz fickóval fogja majd követelni tőlünk a kocsiját.

– Erre is gondoltam – felelte az Angyal szárazon. – És talán tényleg ez a legjobb eshetőség.

– Legalább nem lesz gondunk vele, hogy kinek ajándékozzuk oda – egyezett bele Peter jókedvűen.

Ám az Angyal kis füstfelhőt fújt a fülke alacsony teteje felé, és álmodozva mondta:

– Nézzük a dolgot logikusan, öreg fiú. Régóta tudjuk, hogy valami magas személyiség, vagy talán több nagyfejű áll az egésznek a háta mögött – akik olyan óvatosak, és annyira távol tartják magukat a piszkos munkától, hogy még a saját embereik sem ismerik őket. Ezeket a pasikat szeretnénk mi elcsípni, mert ha van eszük arra, hogy szervezzék ezt az üzletet, amelyhez a piszkos munkát végzők, mint a barátunk itt a kocsi hátuljában, nem értenek – akkor ahhoz is van elég sütnivalójuk, hogy a nyereség legnagyobb részét ők vágják zsebre. Már éppen eleget vacakoltunk a magunk szerény kis módján, és piszkálgattuk őket, vigyázva arra, hogy a sötétben maradjunk. És kezdek kételkedni benne, vajon ez volt-e a legmegfelelőbb taktika… Mindenesetre fordult most a kocka, akár tetszik, akár nem, magam pedig nem tudok arról, hogy fájna miatta a fejem. Most már nyílt vadászterületen vagyunk, és ezért jobban szemügyre vehetjük a vadászokat is.

– Akik még mindig csak azok a fickók lesznek, akik a piszkos munkát végzik.

– Ebben nem vagyok olyan biztos.

Peter most visszatartotta a gúnyos megjegyzést, amit válaszul akart adni. Éppolyan jól tudta, mint bárki más, hogy az Angyal elég ügyes ahhoz, hogy még a legóvatosabb gyáva ellenfelét is kiugrassza fedezékéből. Az Angyal köré épült csodálatos legendákban volt valami ahhoz, hogy a különben elővigyázatos vezetők úgy érezzék, a dolog biztos és kielégítő elintézését nem okos gondolat kevésbé ügyes alantasokra bízni.

– De azért Pargo is sokat segített – jegyezte meg Peter.

– Még ő is csak arcvonalban volt. Vagy talán őrmesteri rangig vitte fel. Szerencsénk volt; amikor elcsíptük az első teherautóval, hogy már eleget tudtam róla^[4], és neki is elég esze maradt ahhoz, hogy megértse: jobb, ha átáll hozzánk, mintha a Scotland Yardon találja magát; de azt hiszem, a Főnököt ő sem ismeri… később ma este még meg fog látogatni minket, mert telefonált, hogy lejön a városból, és fog néhány újabb tippet adni ezen a teherautón kívül.

– Szólj neki, hogy tudja meg, mikor kapnak majd le minket. Szeretném előre befizetni a biztosítási összeget.

Az Angyal órájára nézett.

– Addig még másfél óránk van. És közben kicsikarhatunk valamit Hoppy gyámoltjából is.

Korábbi csöndessége, ami nem annyira a meglepetésből való fölocsúdás, mint a legközelebbi sakkhúzásra való várakozás volt, most teljesen eltűnt. Peter Quentin érezte ezt az őt körülvevő légkörben, a vidám életerő dagályában, ami szinte láthatatlan folyóként körülhömpölyögte, ami mindenkit valami lehetetlen mágiával hozzákötött, érthetetlenül, de ellenállhatatlanul; és Peter újra érezte, hogy vakon megadja magát ennek a varázslatos erőnek.

– Jó – egyezett bele –, facsarjunk ki belőle mindent, és lássuk, mire megyünk vele.

Stoney Cross mellett letértek az országútról egy elhagyatott útra a New Forest felé. Ez Anglia ősi és elfelejtett szívébe vezetett, ahol szinte várni lehetett, hogy egy zöld bőrruhás vadász feszíti az íját a rejtekből előugró szarvasra; de valójában ez a gondozatlan és kanyargós út a lyndhursti forgalmas vidékbe torkollott. Valahol itt Peter Quentin félrecsavarta a kormányt, és még elhagyottabb, kicsiny, szinte csak ösvénynek tetsző úton döcögtek tovább. Néhányszor éles kanyart vettek, lejtőn törtettek föl, és hirtelen megálltak.

Peter leoltotta a lámpákat, az Angyal letette a lábát, és kinyújtóztatta merev tagjait.

– Mind ismerjük az idült szobalányok ízületi fájdalmait, de hallottál valaha teherautósok medencesüllyedéséről? Hát most ezt kaptam. Ha egyesületük tagja lennék, sztrájkolnék.

Kinyitotta az ajtót és a földre ereszkedett, gyöngéden masszírozva görcsös tagjait.

Előtte széles fekete tömeg meredt a csillagfényben – az Öreg Ház, amely valójában pusztulásnak indult Tudor-korabeli kocsma volt, míg Peter Quentin fel nem fedezte, és olyan kényelmes vidéki kúriává át nem alakította, hogy modern kényelme akármelyik West endi lakással vetekedett. Nagy előnye volt, hogy távol esett minden kíváncsiskodó szomszédtól; és ezt a tényt az Angyal már nem egyszer kihasználta. Ezen a félreeső tanyán a különös dolgok és hangok nem keltettek volna feltűnést, mint például egy külvárosban, ahol az egész lakosság arról pletykált volna…

Mindez a megfontolás mintha benne rejlett volna az Angyal hosszú lépéseiben, amikor a kocsi háta felé törtetett. És ahogy mind közelebb ért, a motor leállítása után beállt csendben fájdalmasan szárnyaló, rekedt hang énekét hallotta:

„Ha száárnyam leennéee náééékem,

Ebből a börtönből eelrepüüülnék,

Aa babám karjááába tééérve,

Ott szivesen meeghaalnék…

Simon kinyitotta az ajtót, s a kisiklott panasz visszhangzott a falak között:

„Bárcsak szeretne valaaaki,

S az övének moondana,

Bárcsak a…”

Az Angyal zseblámpája bevilágított, és ragyogó fény özönlötte el a következő képet:

Uniatz egy felborított ládán ült, hátát a falnak támasztotta, lába a levegőben kalimpált, szóval olyan volt, mint egy ágon himbálódzó gorilla. Balkezében a revolver csillogott, és térdei közé szorított lámpája a sofőrre irányult, aki a szemközti oldalon kuporgott mérgesen. Az egyik láda nyitva állt, és néhány üveg üresen gurult ide-oda a padlón. Egy másik palackot Uniatz mancsa szorongatott, és arra használta, hogy a taktust üsse vele.

Arca széles vigyorba szaladt, mikor a ráirányuló fénybe tekintett.

– Hi, főnök, – mondta megnyerőn.

– Gyere csak ki – felelte az Angyal –, te és a másik is.

Előbb a sofőr szállt ki, s az Angyal ügyesen elkapva csuklóját, a hátára csavarta karját. Várt egy pillanatig, míg Peter átvette a foglyot.

Megfordult, ahogy Hoppy Uniatz a földre huppant.

– Mennyit ittál? – kérdezte türelmesen.

– Csak egy-két kortyot, főnök. Tudni akartam, tényleg rendes árut hoztak-e… Közben rájöttem, hogy jódlizni is tudok! Míg jöttünk, ráértem és…

Az Angyal vállat vonva Peterhez fordult.

– Úgy látszik, mégis neked kell átvenned a kocsit, öregem. Hoppyt ugyan még sose láttam becsípve, de azért kellemetlen lenne, ha egy zsaru felfigyelne rá.

– Nem lehetne holnapig várni?

– Nem merem megkockáztatni. Minél előbb kiürítettük és félretettük a kocsit az útból, annál jobb.

– Hát jó, főnök.

– Hoppy – mondta az Angyal nagy önuralommal –, hagyd abba ezt a bőgést, és vidd a barátunkat a házba.

Peter átadta a foglyot, és előrement a kocsi orrához. Még egy végső liiiió sikkantott az éjszakába, mint szerelmes macska éneke, s akkor Peter visszamászott a kocsiba, és újra begyújtotta a motort. Simon segített megfordítani az autót. Peter kihajolt az ablakon.

– Mi a következő lépés?

– Reggel felhívlak, ha megtudtam valamit – válaszolta Simon. – Szerencsés utat!

Végignézte, hogy a kocsi lezörög a dombról, aztán megfordult, és a ház felé tartott. A kivilágított, hatalmas nappaliban a sofőr Hoppy figyelmes szeme előtt egy karosszékben üldögélt. Simon egyenesen eléje állt.

– Kelj fel – monda. – Még nem mondtam, hogy helyezd magad kényelembe. Előbb néhány kérdésre kell válaszolni!